Valószínűleg nincs még egy olyan karóra, amelynek múltja ennyire jól legyen dokumentálva. A 2021-es Omega Speedmaster Moonwatch Professional modellen így a legkisebb változtatás sem kerülheti el a figyelmet.
A dolog érdekessége, hogy valóban nagyon sok mindenhez hozzányúltak, ugyanakkor ezek látszólag zömében mind csak apró változtatások. Más szóval a holdóra, teljes nevén az Omega Speedmaster Moonwatch Professional Co-Axial Master Chronometer Chronograph 42 mm úgy változott, hogy alapvetően nem változott. Hogy miért voltak ennyire óvatosok az Omegánál, az több mint nyilvánvaló. Minden túlzás nélkül az egyik legfontosabb modelljük a holdórájuk, nagyon jelentős közösségi háttérrel. Igen is jól felfogott érdekük, hogy a lehető legóvatosabban közelítsenek minden, külsőt érintő változtatáshoz.
Forradalom a tokban
Tokon belül azonban lehetett „garázdálkodni”. Talán nem tévedünk akkorát, ha úgy véljük, hogy valójában ez volt az egyik legnyomósabb ok a modellfrissítésnél. A „Master Chronometer” néven összefoglalt fejlesztések mára jóformán már csak a holdórában nem jelentek meg. Pedig a napi legfeljebb 0/+5 másodperces pontosság, illetve egyéb, az óra járását érintő fejlesztések, továbbá a 15000 Gauss mágneses térerő mellett is megbízhatóan járó szerkezet pont, hogy illenének az óra tematikájához. Amiért mégis nehezen lépték meg a váltást, az pont a hagyomány tiszteletre vezethető vissza.
A 1861-es kalibert még az 1996-os frissítéskor kezdték el használni, annak közvetlen elődje pedig a 861-es kaliber, ami ténylegesen a Lémania 1873-as kaliberének Omega által készített változata. Szintén a Lémania szerkezetét (2310) tisztelhetjük az 861-es elődje, 321-es kaliberben. Csakhogy tisztában legyünk a 321-es súlyával, legyen elég annyi, hogy Vacheron Constantin, az Audemars Piguet és a Patek Philippe (a svájci óragyártás szentháromsága) is előszeretettel használta, és a Patek Philippe 5070-es ref. számú modelljének szerkezete is idáig vezethető vissza.
Az új kaliber, a 3861-es azonban nem a múltba akar visszatekinteni, így az oszlopkerekes felépítést sem kaptuk vissza. (Utoljára a 321-es volt ilyen a Holdórában.) Jár azonban a kétszer jobb pontosság, a már fent említett érzéktelenség mágneses térerőkkel szemben, és jóval hosszabb szervizintervallum.
Vissza a múltba
Míg a szerkezet jövőbemutató, addig a külsőt érintő módosítások mind az egykori holdóra, az 1968-as ST105.012 referenciaszámú modellhez visznek közelebb. Természetesen a tok aszimmetrikus vonalvezetésé megmaradt, összességében azonban valamivel kecsesebb lett a tok. A magasság fél milliméterrel, 13,2 milliméterre zsugorodott, az óra tehát kronográf léte ellenére is csak alig magasabb, mint egy átlagos hárommutatós modellnél. Ha pedig nem az egykori plexi üvegek formáját idéző, peremén erősen a lünetta síkja fölé ívelő zafír borítaná a számlapot, akkor végképp összemérhető lenne azokkal.
A lünetta anyaga, illetve felülete azonban nem változott, kitartottak az eloxált alumínium mellett. Egyrészt hagyomány tiszteletből, másrészt pedig a kerámia, vagy akár a Liquid Metal fényes felületük miatt talán túlságosan is idegennek hatna egy inkább retrós hangulatú időmérőn. Tapasztalata azonban mindkét korunkbeli anyaggal bőven van az Omegának.
Szintén 1960-ig mentek vissza ihletért a számlap tervezésénél. A legjelentősebb változás itt a megjelenését követi azzal, hogy enyhén lépcsőzetes kialakítású a percskálánál. A mutatók sem úszták meg, azokat egy egészen kicsivel vastagabbra szabták, illetve a konográf másodpercmutatójáak lumineszcens feje közelebb került a percskálához Szintén egy leheletnyivel megvastagították a mutatókat, amire így több lumineszcens festék jutott.
Csat, zár
Ha tokon, illetve a számlapon csak többedszerre tűnnek a fel a módosítások, a csat, illetve a zár esetében ez biztosan nem lesz így. Jóformán hasonló léptékű változással számolhatunk, mint a szerkezetnél.
Jó csatot készíteni meglepően összetett kihívás, hiszen egyrészt merev anyagnak – még ha szemekből is áll össze – kell a legkülönbözőbb csuklókhoz alkalmazkodnia, másrészt az sem árt, ha a kényelmes viselethez nem kell a karon a viselés helyén borotválkozni, magyarul ne szoruljanak be a szőrszálak. Arra, hogy erre rászánta magát a márka, egyértelműen látszik, hogy itt bizony hosszú távon terveznek. Főleg, hogy külön-külön felületi díszítést kaptak a zafír, illetve plexiüveges változatok.
A retró jegyében a csat az elődhöz képest lényegesen keskenyebb lett. A füleknél értelemszerűen továbbra is megmaradt a 20 milliméteres szélesség. Elengedhetetlen következménye ez annak, hogy a tok mérete (42 milliméter) a legelső holdóra óra óta változatlan. Ugyanakkor az előző (1996-2020) modell csupán 18 milliméterre zsugorodott a zárnál, itt azonban egészen 15 milliméterig vékonyították el. Érdekes módon a viselésre ez egyáltalán nincs hatással, a csat megjelenése azonban egyértelműen az elegancia irányába indult el. Elképzelhető, hogy idővel a csat más modellen is megjelenik. Az alig három milliméteres csökkentés feltehetőleg megszabta azt is, hogy a zárnál mindössze két pozíció áll rendelkezésre a csat hosszának finom állításához.
Hogy meddig marad velünk az új holdóra, azt valószínűleg az Omegánál sem tudják, de néhány dolog azért eléggé azt sugallja, hogy egy évtizednél biztosan hosszabb ideig. Emellett szólnak a tipikusan hosszútávú fejlesztések (szerkezet, csat, zár) és persze az az óvatosság, amellyel a modellt kezelik. Szintén ezt látszik alátámasztani a kiviteltől függő ár (5900-7000 euró), amely aligha meglepő módon magasabb az elődhöz képest, de vészesen.
