A nemrég nálunk járt japán bravúr búvár tesztelése során kedvet kaptunk kissé feleleveníteni, hogyan is kapcsolódik a felkelő nap országának legsikeresebb óramárkája a vízi időtöltéshez. Tekintsük át a Seiko story-t, kifejezetten búvárórás szemszögből, s közben csorgassuk a nyálunk az egyik legszebb efféle egyedre. SEIKO história következik. Tesztüzemben egy (SEIKO) GRAND SEIKO DIVER’S SBGA029J.
SEIKO GRAND SEIKO
A szóismétlés általában kerülendő, most azonban kifejezetten legitim. Létjogosultsága történelmi távlatokban is igazolást nyer, mert bár sokak fejében a GRAND SEIKO egy új, fiatal márka, a SEIKO családfa friss hajtása, valójában már idestova 60 éve képviseli a gyártó legeslegjavát.
Hogy volt?
Miként szinte valamennyi, legendás óramárka, úgy a SEIKO is kicsiben kezdte. A 21 éves Kintaro Hattori megnyitotta órás boltját (1881) Tokió egyik leghosszabb ideje fennálló kereskedelmi negyedében (Kyobashi), hogy 11 évnyi órajavítást követően, Tsuruhiko Yoshikawa mérnökkel kooperálva megalapítsák a SEIKOSHA Óra Gyárat, 1892-ben.
Az első termék, a „TIME KEEPER” névre keresztelt zsebóra aztán 1895-ben került a piacra, méghozzá szándékosan angol felirattal a számlapon. Az egyébként híresen bezárkózás párti japán attitűd ellenére, az alapító már akkor külhoni üzleti sikereket szimatolt. Az óra nem apró; 54,9 mm-es átmérővel, ezüstből készült a tokiói gyárban. Az “eszét” akkoriban még svájci import mechanika szolgáltatta.
Az első karóra
Az alapító üzleti érzéke, az idő múlásával sem fakult, sőt! Korát megelőzve ismerte fel, hogy a zsebórák ideje hamarosan lejár, így a következő mérföldkő (1913), a „LAUREL” modell már kifejezetten karórának mutatta magát. Még ha lényegében nem is igazán történt más, minthogy felkerült két óraszíj tartó fül a tokra, amit ezáltal az emberi csuklóra lehetett erősíteni.
A saját szerkezetek felé is lépéseket tett a gyártó. Házon belül készült a mechanikus órák egyik legfontosabb alkatrésze, a billegő rugója (hajszálrugó), ahogy egyébként a Lauerlbe kerülő porcelán számlap is.
Azért a víz az úr!
Az első búvár SEIKO megjelenéséhez aztán egy jó nagyot ugrunk előre, de még mindig a múlt hullámait szelve, egészen 1964-ig. Bár érdemes tenni két, fuvallatnyi kitérőt.
Az első efféle, nem is olyan parányi „rezgés” 1923-ban rázta meg Tokiót (A Nagy Kanto Földrengés), s megsemmisítette – többek között – a SEIKOSHA gyárépületét is.
Minden végben ott rejlik az újrakezdés lehetősége. Mi sem bizonyítja ezt ékesebben, minthogy a romokon igen hamar, már 1924-ben feléledt az immár SEIKO névre keresztelt üzem, s piacra került az első, már SEIKO feliratos karóra is. Igaz, továbbra is inkább zsebórás megjelenéssel, a korszak „divatjának” megfelelően.
1960
A történetünk és a SEIKO szempontjából is kiemelten jelentős évszám, hiszen ekkor készült el az első GRAND SEIKO. Már ízig – vérig (mai értelemben is) karóra külsővel, (ahogy a következő 60 év is bebizonyította) időtálló, elbűvölően szép formavilággal és vonalvezetéssel, ami a tokot, illetve az akkori mércével mérve, rendkívül pontos, mechanikus szerkezetet illeti (3180-as kaliber).
Olimpia
Az 1964-es tokiói olimpiai játékok hivatalos időmérője, melyik másik óragyártó lehetett volna, ha nem a SEIKO? A kérdés költői.
Persze önmagában e tény még aligha lenne érdekes, főleg a vizes SEIKO modellek vonatkozásában, ha nem készül el – kifejezetten az Olimpia idejére, bár inkább üzleti és kereskedelmi megfontolásokból – az első vízálló SEIKO (csomag). Crown Chronograph néven, 38,2 mm-es rozsdamentes acél tokkal, 11,2 mm-es vastagsággal, az 5719 névre keresztelt, kronográf kaliberrel megtöltve, és ami (számunkra most) a legfontosabb, 30 méteres vízállósággal.
S ha mindez túl szerény kezdet lenne, bemutatkozott néhány SEIKO Sportsmatic SilverWave modell is, 50 méterig vállalt vízhatlansággal, forgatható, belső lünettával, sőt a ma is jól ismert „Tsunami” (cunami) logó is ekkor került fel első ízben az óra hátlapjára.
Ha egy üzlet beindul
A SEIKO persze 50 méternél jóval mélyebbre vágyott.
1965-ben jelent meg az első, már valóban búvárórának tekinthető modell, a nemes egyszerűséggel csak SEIKO DIVER’S 150M. A számok mutatják, a vízállóság (korabeli szemmel már jelentős) mértékét.
A tok 38 milliméteres átmérővel, acélból készült. Vastagsága 13,4 mm. Bent immár automata mechanika tette a dolgát. A felhúzósúly ráadásul (szemben a vetélytársak többségével) mindkét irányba „töltötte” a rendelkezésre álló járástartalékokat.
Felkerült a külső, forgatható búvár lünetta is.
Mélyebbre és mélyebbre
A 150 métert igen rövid időn belül sikerült tovább fokozni. 1967-ben megjelent a 300 méterig vízálló kiadás, emelt féllengésszámú (36.000 bph) mechanikus szerkezettel (is, 1968-ban). Csavarzáras koronával és Hardlex (erősített) kristályüveggel.
1975-ben a SEIKO búvár már 600 méter mélyen is vidáman lubickolt, mint az első professzionális búvároknak szánt SEIKO, titán tokkal. Hogy a történet végül 1986-ban 1000 méteren „tetőzzön”, egy irányba forgatható lünettával, és kerámia felhasználásával is készült külső tokba csomagolva, a kisebb súly és nagyobb ellenállóság érdekében. (A belső tok esetében is titán.)
Grand Seiko
A vizsgálódás tárgyává tette SEIKO GRAND SEIKO DIVER’S SBGA029J-re tekintve, a történet másik meghatározó fonalát 1960-ban már felvettük.
Bizony a GS már 60 éves.
Az viszont talán kevesek által ismert tény, hogy a GRAND SEIKO első fejezete mindössze 12 éven át tarthatott. 1972-ben a SEIKO felhagyott vele, minden figyelmét a kvarc modellekre összpontosította.
Mementó
Ahogy a Mátrix c. filmben Morpheus is említi, „a sorsnak van azért némi humorérzéke”.
A GRAND SEIKO modell ugyanis alapvetően a svájci (már akkoriban is luxusóragyártónak számító) vetélytársak piaci pozícióját hivatott gyengíteni, vagy ha úgy tetszik, az általuk uralta szegmensbe próbált betörni, több-kevesebb sikerrel (153.000 db-ot gyártottak az első 12 év alatt).
A misszió nem feltétlen teljesült be maradéktalanul, ellenben a (relatíve) megfizethető kvarc SEIKO karórákkal csaknem meg is semmisítette az elefántcsonttornyaikban pöffeszkedő, elbizakodott, változtatni csak rendkívül nehézkesen képes, svájci főurakat. Még ha az első kvarc „meghajtású” SEIKO QUARTZ-ASTRON-ra mindent lehet mondani, de azt aligha, hogy olcsó lett volna, a maga 1250 USD-nak megfelelő, 1969-es árcédulájával. (Viszonyítás képpen, az 1960-as években egy Rolex Submariner 230 – 300 USD között volt kapható.)
Továbblépés
Mindez persze már történelem. Az emberiség órát vásárló halmazának egy maroknyi része ráunt a nyomtatottáramkörök és gombelemek lelketlen egyszerűségére, s újra megnyitotta elméjét, szívét, és persze pénztárcáját is a mechanikus karórák előtt.
Történt mindez 1990-ben. Épp abban az évben, amikor a SEIKO leporolta az egykor a „világ legjobbjának” szánt GRAND SEIKO modellcsaládot, s újra napirendre vette azt.
A mechanikus órák iránti vágy vírusa eközben egyre csak terjedt és terjedt.
Széljegyzetként érdemes megemlíteni, hogy készült SEIKO KING QUARTZ néven valami GS szerű a 20 éves pauza alatt is, de szigorú értelemben nem tekinthetők a GRAND SEIKO sorozathoz tartozóknak.
Fúzióskonyha
A kvarckrízis javában tombolt. Egy ifjú mérnök (ki nem feledte még a mechanikus szerkezetekben rejlő, évszázados eszmei értékeket) azon törte magát, hogyan tudná kombinálni a kvarc technológia adta pontosság és strapabírás előnyeit, azzal, a fogaskerekek és rugók uralta csodás élővilággal, ami egy mesésen kidolgozott mechanikus karórában lüktetve pumpál, amíg csak ki nem fogy annak járástartaléka.
S hogy Yoshikazu Akahane sikerrel járt –e? A folytatásból kiderül!
Az órát köszönjük a SEIKO MAGYARORSZÁG -nak!
