Minden szerelem elkezdődik valahogy. Tart, ameddig tart, s valahova kifut. Gyakran úgy fest, hogy a miénk rendkívül egyedi, miközben sok tekintetben ugyanazt az utat járja mindenki. Ha magunkra ismerünk a következő sorok láttán, az sem véletlen. Következzen az elbeszélése annak, milyen is az Óraszerelem…
Minden kezdet nehéz…
Emlékszem, mikor ballagtam a középiskolából, édesapám kérdezte, nem szeretnék-e egy órát erre az alkalomra. Válaszoltam, hogy nem, minek az nekem? Ha az időt szeretném tudni, ránézek a telefonomra. Az órára az emberek többsége mulandó dologként tekint. Egy maholnap fölösleges eszköz, mely e rohanó világunkba nem illik bele…
Tíz évvel e kijelentésem után kicsit megváltoztak a dolgok. A férfiember későn érik, ez van. Kezdtek érdekelni az órák, s jött az a gondolat, ami az első ketyegő vásárlása felé mozdított. Mert a férfinak valójában csak ez az egyetlen ékszere van. Ez a gondolat indított el az úton, és kezdtem keresni az első, kacsón csüngő időmutatót, igaz, akkor még azt hittem, hogy az órámat, nem pedig csupán az elsőt.
Az első
Talán az egyik legnehezebb feladat volt megtalálni őt. Rengeteg szempontot figyelembe vettem. Próbáltam olyat találni, amit mindig hordhatok. Elsőre a milliós órák világával szembesültem, de nem engedhettem meg magamnak. Meg aztán a nagy többség inkább befektetésnek vásárolja az ilyesmit, tisztelet a kivételnek. Érdemesebbnek tűnt elsőre maximum száz-százhúszezer környékére belőni, az első darabot. Már csak azért sem célszerű nagyon fölé menni az elsővel, mert előbb meg kell tanulnod hordani, és vigyázni az órára, s ha egy félmillióst vágunk neki a kilincsnek, egy hátsó fali infarktus legalábbis garantált – jobban járunk hát, ha vigyázunk az egészségünkre.
Így az első a Casio Edifice EFR-535 lett. Tiszta fekete, amit így, utólag ostoba döntésnek tartok, mert feketére festett, acéltokos óra, s ezért a polírozása eléggé felejtős… De az ember tanul, és valahol el kell kezdeni. Mikor megjött, rögtön hordani akartam, azonnal beleszerettem az óramutatóba – ez a szerelem a mai napig is tart. Még most is megcsodálom a segédszámlapok kék színének játékát…
Egy-két hónap múlva aztán rájöttem, hogy egy óra kevés. Nem illik minden öltözékhez, nem jó minden körülményhez. Sportra, kirándulásra, színházba, jeles eseményekhez mindig más órát venne fel az ember. Nem mindenhová passzol egy acélszíjas, kronográf Casio, fekete színben. Ha belegondolunk, nem ugyanazt a cipőt vesszük fel minden alkalomra (igaz hölgyeim?), miért állnánk hát másképp az órákhoz mi, férfiak. Elkezdtem utánaolvasni, mit neveznek az emberek divatórának. Így jöttem rá például a Fossil kettősségére, valamint a Casios F91W geekségére és arra, hogy Osama bin Laden a bombák gyártásához ezt az órát használta időzítőnek, ezért az megkapta a „terrorista Casio” becenevet. De Michael Schumacher is ezt ragasztotta fel a kormányára Monacóban, hogy pontosan mérni tudja a köridőt.
Szemléletváltás
Aztán megismerkedtem a G-shock szériával, mely a karórák legelpusztíthatatlanabbja, és kiderült, milyen tág eme márka palettája. Idővel rájöttem arra is, hogy a „csak azért sem tetszik a Rolex” szindróma mekkora oktalanság, és tényleg ez az egyik legjobb ár-érték arányú luxusóra, mert nemcsak a szerkezete remekmű, de néha a külcsín is mesébe illő. Ahogy egy Sky-Dweller lunettáján táncol a fény, az olyan, mint az a pár, amely beragyogja a táncparkettet. Ráadásul egy „öröknaptáras” óráról van szó, így ha nagyon romantikusak akarunk lenni, mondhatjuk, hogy a tánc örökké tart, míg a csuklón van az óra.
Végül elkezdtem figyelni a részletekre. Miért jó a zafírüveg? A Seiko miért használ hardlex-et a búváróráinál? Rájöttem, milyen sokféle acélt használnak az óragyártók, s hogy nem csupán ez az egy fémötvözet van a világon. Aztán ott van még a számlapok művészisége! A Chopard Alpine Eagle-től egészen a kézzel festett Ulysse Nardin Classico Manara sorozatig. Ami pedig a legfontosabb: A szerkezet, melyre egy hétköznapi vásárló talán nem is figyel. Holott még kvarc és kvarc között is óriási a különbség, elég csak meglesni egy Naviforce és egy Seiko kvarc belsejét. A mechanikus szerkezetek sokféleségéről nem is beszélve, melyek egy letűnt kor képei. Ma már szinte mindent elektronikusan oldunk meg, s közben elvesszük a tárgyak lelkét. A fogaskerekek őszinte világa kezd kiveszni a társadalmi felhasználás köreiből, ám az automata és a kézzel húzós óramechanikák még emlékeztetnek a dicsőbb korokra, és éltetik azok miliőjét, miközben együtt élnek az emberi test mozgásával.
Konklúzió
Egy bő évtized távlatából ma már tudom, hogy az óra nem csupán divatcikk, hanem stílusunk egyik kifejezőeszköze. Státuszszimbólum is, s önmaga egy történet, vagy valamely életesemény emléke. Mindenhová magunkkal hordjuk, ütéseket, karcolásokat szerez, melyeket magán visel, „élete” végéig, s így fokozatosan egyre szorosabban nő a szívünkhöz. Ránézve látjuk e közös kalandjainkra emlékeztető jeleket. Valami úton-módon, de kialakul az óraszerelem. Érzelmi, vagy technológiai szálon fejlődjön is ki a rajongás, hagyni kell, hogy rabul ejtsen, mert közel kell tartanunk magunkhoz az időt! Ő a legnagyobb ellenségünk, soha nem szerzünk belőle pluszt, csak fogy méghozzá úgy, hogy azt észre se vesszük.