A jobb sorsra érdemes márkák iskolapéldája lehetne a Corum. A „kétezres” években fellobbant mechanikusóra–láz adta lendületet nem sikerült igazán tartós sikerre váltani. A kínai tulajdonú vállalat persze jelenleg (újra) meg tesz mindent, ami csak erejéből telik, hogy a semmiképp se szokványos szerzeménye ne lógassa tovább az orrát. Ehhez képest lássunk egy olyan órát, amely a márka régebbi fényét idézi. Egy Corum Admiral’s Cup Challenge 44 Black Chronograph rövid elemzése következik.
Az 1955-ben alapított, alapvetően svájci, de nem túl ódon márka megélt már jobb napokat.
Az elnevezése mindenesetre nem hétköznapi. A „quorum” latin kifejezésből ered, és semmi köze a rumhoz. Jelentése az a szám, ahány ember legalább szükséges, hogy egyszerre és együtt jelen legyen ahhoz, hogy értelmes párbeszéd, s abból legitim döntés szülessen.
Kissé elvont, makacs mód üzenni vágyó a márka szimbóluma is, ami elsőre egy felfelé fordított kulcsra emlékeztet. Ám valójába olyan rejtélyek megoldására, ismeretlen tartományok feltárására, új talányok felfedésére utal, amely mind szükséges ahhoz, hogy egy órakészítő valóban az idő mesterévé váljon.
Nos, ez utóbbi talán nem feltétlenül sikerült eleddig. A mára egy kínai befektetői csoport tulajdonába került óráscég, ezzel együtt, vagy épp ezért, mégis rendkívül határozott identitással rendelkezik. A gyártás egyébként továbbra is a lila bocis csokihegyek között dübörög, ott, ahonnan a képeken látható, de nem épp mai legénynek számtó modell is érkezett.
Azok a boldog 2000-es évek, ugye Corum? Az „oversized”, avagy „túlméretezett” fergeteg nem csak a mekiben tombolt. Egymást követték a 44, 45, 48 milliméteresre dagadt időmérők, s bár a mai árak töredékéért, de vitték, mint a cukrot. Nagyszülők mesélik, mikor az első Panerai-t 1000 dollárért vesztegették… .
No de a tréfát félretéve,
az előbb leírtak többé-kevésbé, de megfelelnek a valóságnak. S eme éra csemetéje a fekte, PVD eljárással bevont, alatta rozsdamentes acélból faragott Admiral’s Cup, a maga 4,4 cm széles, sportos megjelenésével. A modellcsalád egyébiránt 1960-ban mutatkozott be, persze akkoriban még csak 35 mm-es átmérővel, s valami egészen más, inkább egyszerű, mai szemmel talán nem is túl eredeti fizimiskával.
Jelen példányunk oldalán viszont már látni az alig észrevehető nyomógombokat, melyek a stoppert vezérlik. Köztük 18 karátos rózsaaranyból eszkábált, igencsak méretes korona, a zafírüveg körül végül a szintén nemesfém, 12 szögű, „dodeka” lünetta huncutkodik, mely utóbbi tipikusan Corum.
A márka, az Audemars Piguet Royal Oak modellektől mozgásba lendült, és talán legügyesebben az Hublot által meglovagolt „különc milliomos, de unikum egyéniség vagyok, jó nagy és nagyon drága sportórát hordok” ringlispílt kívánta meglovagolni. S eleinte elég jól is sikerült neki.
Az már persze egy másik történet,
hogy végül is miért nem állt ez annyira jól össze, mint az említett vetélytársaknak.
Anélkül, hogy túl mély fejtegetésbe bonyolódnánk, lehet, hogy egy idő után bizony az Hublot is kifulladt volna, ha kizárólag a nagytestű, agresszív élekkel megrajzolt tokokban, és a vulkanizált gumiszíjban keresi a beteljesülést. Helyette ott előhúztak a kalapból néhány igencsak pöpec, „in-house” szerkezetet, rengeteg mosolygó celebet, na meg olyan egzotikus anyaghasználatot, ami előtt mindenki emelte kalapját.
Ráadásul az órák megjelenése is, bár különcködve, de fokozatosan visszatalál az ésszerűbb keretek közzé. Persze, igaz: pénz beszél, kutya ugat. A Corum mögött nem állt az a felbecsülhetetlen tudás- és anyagi bázis, mint az előbb magasztalt márka mögött, s az is igaz, hogy nem náluk üldögélt a fővezéri székben az a bizonyos Jean-Claude Biver.
Dicsérni jöttünk Cézárt…
Ám mielőtt bárki azt hinné, hogy szapulni jöttünk a márkát és e modellt, öntsünk tiszta vizet a pohárba.
Mert akkor is, ha ez a konkrét darab legalább annyira nem teljesít jól az eredetiség tornáján, ahogy azok a bizonyos első, hatalmasra dagadt, műanyaghatású, elnagyolt, bumfordi Hublot-k, az összképre azért nehéz csípőből azt mondani, hogy nem tetszik. Minden a stílust és dizájnt érintő kétség ellenére, relatíve egyedi, divatos sportóra, menő különlegesség lehet a már fent írt, nagy riválisok uralta világban. Ráadásul azok árának töredékért beszerezhető, és mégis csak aranyóra, legalább is részben.
A gyári gumiszíj és a zár menő, jó minőségű, bár a képeken épp lecserélődött egy kézzel varrt, fekte aligátorbőr szíjra. S lássuk be, nagyon jól áll neki.
A szintén aranyból szerelt indexek, számok és mutatók, na meg a stopper gyűjtőinek kerete, igencsak feldobja a koromsötétre pingált hangulatot.
Ugyanakkor a 13ezer dollár, azaz 3,5 millió forint körüli, eredeti kiskereskedelmi ár, több mint megmosolyogtató. A tokon belül csupán egy ETA Valjoux 7753 lapul, ami úgy egyébként nagyon jó kis szerkezet. No de hasonló, sőt jobb is kerül ma már 800-1000 dolláros órákba is.
Ráadásul a fekete páncél, ahogy talán a képeken is látni, aligha sérthetetlen. A legtöbb óra esetében ezzel persze mindig szembesülünk, ám amíg a puszta acél pillanatok alatt javítható, ez a PVD esetében igencsak körülményes és költséges kaland.
A fenti okok eredőjeként, a 2 – 2,5 millió forintnak megfelelő használtpiaci ár tűnik inkább reálisnak. Akkor is, ha az óra maga egyébként limitált kiadás, és igen ritkán fordul elő. Annak, aki beleszeret különc stílusába, jó választás lehet, s a most ad hoc meghatározott, de semmiképp se mérvadónak tekintendő ár még mindig fele egy hasonló stílusú Hublot-hoz, vagy harmada valamely, azonos ligában játszó AP-hez képest.
Persze, amennyire tudjuk, a gazdija szereti, nem kíván megválni tőle.
S végül is a nap végén úgyis csak az számít, hogy az, aki hordja nap mint nap, elégedetten csatolja csuklójára.
