Négyszögletes órák, vagy kocka órák? Esetleg téglatest? Érdekes dolog ezen morfondírozni egy olyan nemzet polgáraként, amelyik a kör alakú dobozban tálalt körcikk sajtot kockasajtnak nevezi… Szóval engedtessék meg nekünk megmaradni a négyszögletes elnevezésnél.

Ha pedig négyszögletű órák, akkor rögtön felmerül a nyilvánvaló kérdés: van ezeknek létjogosultsága? Elég nagy összegben mernénk arra fogadni, ha az utcán száz járókelőt megállítanánk és papírt, ceruzát kezükbe nyomva megkérnénk őket, legyenek szívesek és skicceljenek nekünk egy órát, a kilencvenkilenc – ha nem mindannyiuk – által felvázolt időmérő kerek lenne. Az óra kerek; kerek akkor, ha a kezünkön van, kerek, ha a falra van szögelve és kerek a pályaudvar homlokzatán is.

Ezt a végtelen, természetes, kellemes formavilágot utasították el olyan nagy nevek, mint Cartier, Heuer, Jaeger-LeCoultre, Vacheron Constantin, Patek Philippe és még jó páran, amikor úgy döntöttek, nekivágnak a szögletes órák tervezésének és árusításának.

A karórák viselését a huszadik század elejéig a fejlett világ legtöbb részén fenemód nőies dolognak tartották, férfiak körében eleinte a legkevésbé sem volt elfogadott, ennek okairól külön értekezés dukál és az évek során már kitértünk rá többször is itt, az Óra magazin hasábjain.

Érdekesség, hogy a legkevésbé sem kell ilyen messzire visszatekintenünk az időben, hogy hasonló példát találjunk az újításokkal szembeni ellenállásra: még napjainkban is igen széles és nagy hangú az órakedvelőknek azon köre, akik elutasítanak mindenféle újdonságot (szélsőséges esetben akár a huszonegyedik században készült órák összességét is), ha az nem nagynevű, ismert cég némafilmek korában bemutatott, kipróbált darabjáról van szó… Az ilyen „puristák” szerint már eretnekség ránézni is a rendhagyóbb megjelenésű órákra, nem, hogy pénzt adni értük.

Óriási szerencse, hogy az ilyen beszűkült gondolkodású egyénekből nincs elég ahhoz, hogy az összes óráscéget ők vezessék, elég lenne megkérdezni a nagy múltú (és hasonlóan terjedelmes magabiztosságú) manufaktúrák könyvelőit az elmúlt bő másfél év alakulásáról, hogy meggyőződjünk: manapság minden árszegmensben sokkal inkább az újítóknak áll már a zászló.

Minderről azért fontos beszélni, mert manapság az órakedvelők bizony nagyon is el vannak, vagyunk kényeztetve, az órák ugyanis soha az időmérés története során nem voltak olyan változatosak és sokszínűek, mint ma. Divattrendek keverednek a globalizálódott világ különböző területein merőben eltérő ízlésekkel és kulturális elvárásokkal, a számos-számtalan modern megmunkálási és gyártási eljárásnak és matériának köszönhetően pedig szinte minden elképzelés megvalósítható lett.

Igen ám, de hetven-kilencven évvel ezelőtt nagyon más világ volt, és ez igaz természetesen az értékes órák univerzumára is, az imént felsorolt elemek közül szinte egyik sem volt meg. Az órások tehát dolgoztak, amivel tudtak: hagyományos anyagokkal, mint az acél és az arany, és ha egy piacra vagy réspiacra történő sikeres betörés érdekében újat kellett alkotniuk, akkor csak a mérnöki leleményességükre és a geometriára hagyatkozhattak.

Ha pedig leleményesség, akkor kezdjük is az egyik legfontosabb, szögletes tokú luxuskarórával: a Jaeger-LeCoultre Reversóval. A legmélyebb történelmi ismeretekkel rendelkező órakedvelők felkiálthatnak: a márka a Reverso debütálásakor még „csak” LeCoultre néven futott, társulása okán Edmond Jaeger családnevével csak 1937-ben, hat évvel a Reverso megjelenése után egészült ki.

Az először 1931-ben prezentált Reverso – mely reverzibilis tokkialakításáról kapta nevét, mely megoldással rögvest foglalkozunk – bő nyolcvanhat évvel később is az egyik legjellegzetesebb és legsikeresebb szögletes tokozású luxuskaróra; egy kijelentés melyet nem kell magyarázni senkinek, akinek már volt a csuklóján hosszabb-rövidebb ideig egy.
A rövid, tömzsi, meredeken letört fülek, valamint ezek tökéletes aránylása a középső, forgatható tokelem méreteihez, egész egyszerűen páratlan látványt biztosítanak.

A Reverso név a tok reverzibilitására, megfordíthatóságára utal, a történet pedig a fent említett réspiacok réspiacának számító professzionális lovaspólójátékra vezethető vissza. A Jaeger-LeCoultre célja egy olyan óra tervezése volt, melyet lovaspóló előtt sem kell levenni, mert az védve marad a játékosok által a meccs hevében mért hatalmas suhintásokkal szemben is, csak úgy törtek a korabeli kristályüvegek és számlapok.

Aki látott már (kézben tartva vagy képről) dupla fedeles kerek órát, az tudja, hogy egy kerek formára a zsanérok illesztése igencsak problematikus, tökéletesen elrejteni gyakorlatilag lehetetlen, a kérdés inkább csak az, mennyire fog kitüremkedni, hordhatósági és esztétikai szempontból nézve szemet szúrni.

Következésképp a megfordítható tok ötlete, ahogy a LeCoultre-nél is rádöbbentek, csak egy négyszögletes tokkal volt összeegyeztethető. A megoldás egy téglalap alakú tok volt – a kényelmi elvárásoknak megfelelően lekerekített oldaléllel –, mely az alsó és felső fülpárokat összekötő elemek közötti sínen csúsztatható. A szerkezetet, számlapot tartalmazó forgatható tokot ebből kell egy határozott, de különösebb erőt nem igénylő mozdulattal kipattintani, majd a tokhoz rögzített végét eltolva, megfordítva visszapattintani. Pillanatok alatt megtanulható, de aligha van olyan Reverso-tulaj, aki ezzel ne játszana alkalomadtán, még akkor is, ha épp nem lovaspólózni akar, vagy esetleg a hátlapon található második számlapban vagy modellvariánstól függően az egyéni gravírozásban gyönyörködni.

A Reverso példája illusztrálja, hogy létezik technikai-formai elvárás, limitáció, amely esetén a kerek formát egyszerűen muszáj elhagyni.

Ha svájci óragyártás, akkor pedig igaz az állítás: mindig van még eggyel visszább az időben! A Cartier Tank talán a legelső nagyobb számban gyártott, fő kollekció részeként bemutatott karóra. Ahogyan a neve is utal rá, a Cartier Tankot bizony az első világháborúban nagyobb számban is megjelenő harckocsik ihlették, nem később aggatták rá ezt a sztorit, mint teszik ezt az agyafúrt marketingesek; nem, a Tankot valóban a tankok formavilága ihlette, ezt a jellegzetes nevet és külsőt pedig megjelenése, azaz 1917 óta viseli… Apropó, nem lehet, hogy a Cartier kissé elsiklott a századik évforduló felett idén? Nem volt nagy felhajtással megrendezett rendezvény és tömérdek új modell…

Mindegy is, felfoghatatlan mennyiségben felszolgált pezsgő nélkül is nagy szó a Tank százéves, gyakorlatilag szakadatlan történelme, az egyik leghosszabb múltra visszatekintő és az eredetihez leginkább közel maradni képes kollekcióról beszélünk ugyanis.

Louis Cartier a Tankot John Pershing tábornoknak 1917-ben tervezte és még ebben az évben, míg egyes források szerint 1918-ban adta át, a Cartier Tank piaci bevezetésére azonban csak 1919-ben került sor, lehet erre várnak a Cartier-nál.

Az tiszta sor, hogy az ihletet a Louis Cartier által a nyugati fronton látott Renault harckocsik adták, de miért működhetett – és működhet ma is – a Tank megjelenése? Bár az első világháború 1918 november tizenegyedikén véget ért, érdemes eljátszani a gondolattal, milyen hatással van egy ilyen szörnyűséges eseménysorozat az azt követő évek „hétköznapi”, polgári életére. Nem célunk ezt szélesebb értelmezésben pedzegetni, ezért maradunk a Tank alakjánál és nevénél: a forma merőben eltér a kör és egyéb lágyan ívelt tokok által sugallt nyugalomtól, harmóniától és kiegyensúlyozottságtól. Az erőteljes, szögletes számlap, a drasztikus megjelenésű, vastag fekete skála és szintén ellentmondást nem tűrő római számok egyike sem nevezhető szívmelengető látványnak. Nem, ez egy, az első világégésben megedződött társadalom által és annak lett tervezve.

Mindez nem ment az igényes megvalósítás kárára, a kiállás a formavilágból, nem az igénytelenségből kell, hogy származzon. Ennek megfelelően a hosszú, tökéletesen egyenes oldalsó élek egy szintén egyenes letörést kaptak, a felső rész szálcsiszolt, mintha legalábbis valami kezelt felülettel rendelkező célszerszám lenne, míg az oldalsó élek polírja szép átkötést jelent a kifinomultság világába. A „cabochon”-nal díszített, csipkés peremű korona pedig ízig-vérig Cartier, no és persze következésképp legalább ennyire „luxus” is, így lesz teljes a kép.

A név – a megjelenéssel együtt – segített átemelni egy borzalmas időszak egy rémisztő elemét, kicsit mintha azt sugallná, a Tankokra innentől már csak csuklón, óraformában hordva lesz szükség, a veszély elmúlt. A Cartier egyébként sem tartózkodott sosem különösebben a roppant ellentmondásos ihletektől, a Cartier Crasht például egy autóbalesetben megolvadt Cartier óra ihlette… Ezt ma már nem verik nagydobra a marketingszövegekben, de kellő kutakodás után kiderül, hogy így volt.

A Cartier Tank megélt olyan jellegzetes kiadásokat, mint a Cartier Tank à Guichets, a Chinoise és Américaine vagy a Tank Basculante. Ezeket azért említjük, illetve mutatjuk meg, hogy érzékeltessük, megfelelő tervezők számára micsoda potenciál is rejtőzik valójában egy ilyen egyszerű formában. A Guichet hasonlít a leginkább egy tankra, ugróóra-kijelzéssel és egy ennél kicsit nagyobb metszettel a percek számára jelzi ki az időt, nincsen futó másodperc, de még csak számlap vagy mutató sem. Marad a két „lánctalp” oldalt, valamint a toronyra és csövére emlékeztető elrendezése az óra- és perckijelzéseknek.
A Basculante a Cartier megfordítható tokos Tankja, bizony, erős az áthallás eközött és a Reverso között, és tökéletesen illusztrálja, hogy már nyolcvan évvel ezelőtt is mekkora volt a hajlandóság a gyártók között egy-egy újonnan feltalált trend lehetőségeinek kiaknázására… És ezért van, hogy a mai nagy óragyártókat annyi jogos kritika éri, mert bátortalanok vagy korlátoltak új modelleket alkotni, és bevállalni a hiba lehetőségét. A múltat ismételni lehet, és kell is persze, de időnként vállalni kell az új sikertelenségének kockázatát, különben mit fognak replikálni évtizedek múlva? Akárhogy is, ez egy másik értekezés tárgyát fogja képezni.

Szívderítőbb hangulatot kínál a TAG Heuer Monaco, mely 1969 óta öregbíti a valódi sikerrel sportos-elegáns kronográfok szűk, exkluzív klubját. Érdemes eljátszani a gondolattal, mennyi olyan óra van, ami olyan változatosan hordható, és tényleg szinte minden hétköznapi körülmények között helytálló lenne, mint a Monaco, bizony nem sok ilyet alkotott eddig az óraipar, és még kevesebbet szögletes tokban.

Bár a tipikus Monaco-tok oldalélei rendelkeznek egy egészen diszkrét ívvel, a tok hegyes sarkai és a négyszögletes számlap sokkal markánsabb stíluselemei a Monacónak, ezért beszélünk róla itt, és nem a párnatokos gyűjtésünkben. Az óramutatók faramuci járásából eredően a számlap egy tökéletesen kerek skálát kapott, a könnyebb és pontosabb leolvashatóságot szavatolandó, ez a háttér színével rendre kontrasztos felfestéssel megjelenített kör azonban csak még inkább kiemeli a sarkos tokot és a számlapot. Mesteri dizájn ez, a kört és a négyszögletet összeegyeztetni – most figyeljenek – bizony nem könnyű; de itt mégis remekül sikerült.

A Jack Heuer tervezte, ekkor még Heuer Monaco néven debütált óra a köztudatba igazán az 1971-es Le Mans-filmben, egész pontosan Steve McQueen órájaként robbant be, történészeknek mondjuk, hogy a B-típus Calibre 12 Monaco volt az óra, mely olyan jól párosult McQueen Heuer-logóval díszített versenyoverálljához.

Az ez idő óta eltelt közel fél évszázad alatt rengeteg, de tényleg szinte számtalan Monaco-iteráció látott napvilágot, a kronográffunkciótól megfosztott hárommutatósoktól kezdve a szíjhajtású V4-en át egészen a módosított El Primero által üzemeltetett modellekig. A Monaco, az eredeti Monaco mindazonáltal megmarad a kék-fehér-piros számlapos, kontrasztos, egyedi, mégis kiegyensúlyozott órának, mely okkal tett szert világsikerre.

A Monacóval dizájnszempontból érdemes kicsit még foglalkoznunk, mert tökéletesen illusztrálja a négyszögletes órák által felvetett esztétikai kihívásokat: a kerek pályát leíró, és ennél fogva – döbbenet! – kerek skálát igénylő kijelzéseket rábírni arra, hogy leolvashatóan jelezzék a pontos időt, bizony nem könnyű négy sarok közé integrálni.

Jack Heuer és csapata rendkívül elmés és elegáns megoldást eszelt ki, amit elfogadott tényként valószínű kevesen firtatnak vagy vesznek közelebbről szemügyre; pedig ha elképzeljük a tervezés folyamatát, gondolhatjuk, micsoda fejtörést okozott ezen problémakör megoldása. Az alapszintű geometria ezen gordiuszi csomóját végül nyolc applikált indexszel sikerült átvágni: a másodpercskálát kívülről kis téglalapok szegélyezik a tizenkettő, három, hat és kilenc órai pozíciók kivételével. Ezek segítenek betölteni a kör és a négyszög között kialakult űrt, kicsit jobban széthúzzák a „kocka”-formát, és változatosabbá, a szemnek érdekesebbé varázsolják a Monaco megjelenését. Roppant eszes megoldás egy önmagukra kirótt problémára.

A probléma hasonló a szerkezet illesztésekor is: a Monaco Twenty-Four igazán forradalmi módon illesztette a Zenith El Primero-alapú Caliber 36 werket a szögletes tokba. A szerkezet egy vékony, kerek rámába került, majd ezt a foglalatot a sarkokhoz illesztett narancssárga elemek tartják a helyükön, így találva érdekes módot a szerkezet a tokban történő egyfajta felfüggesztésére.

Lassan mondhatjuk, hogy hagyományainknak megfelelően a végére hagytuk egy kis, független cég teljesen rendhagyó formatervét: ez az Angelus U10. Igen, ez az Angelus az az Angelus, amit hazai és külföldi műgyűjtők is ismernek és elismernek. Az U10 volt hivatott az Angelus feltámasztását az órásvilágban hírül vinni és tette ezt nagy sikerrel, azóta az Angelus egyébként készített fantasztikus komplexitású kronográfot is, csak hogy a márka gyökereit senki se érezze úgy, hogy elfeledte az újdonsült tulajdonos és cégvezetés.

Az U10 erősen „retró”-hangulatot áraszt, a számlap és a mutató mintha valami múlt század közepi, „keleti blokk” műszerének ihletettségét viselné magán, de a tok jobb széle és benne a pörgő-forgó tourbillon már nagyon is modern megjelenést kölcsönöz. A külső mintha egy négyzet alakú, hagyományos tok oldalára egy kisebb, magasabb, téglalap formájú egységet tapasztottak volna, kézen hordva egyébként meglepően kényelmes, mert a tok hosszanti irányú kiterjedése nem akadályozza a mozgást, a csuklón keresztben pedig semennyire sem nyúlik túl, hála a keskeny toknak és a rövid, jól integrált füleknek. A szerkezet egy kézi felhúzású, hárommutatós tourbillon, ahol a werk maga a négyzet alakú tokban található, míg a gátszerkezet összes alkatrésze a tourbillonnal együtt mintha egy teljesen más légtérben lennének.

Az elmúlt száz esztendő alatt tehát történt erőfeszítés bőséggel, már ami a szögletes óratokok emberi viseletre, mi több, divatos és kifejező megjelenésre való igazítását illeti. A Cartier Tank volt az első, mely nem csak igazán emlékezetes, de maradandó is volt, de a többiek is okkal érdemelték ki az – egyébként mára igencsak elcsépeltté váló – ikonikus jelzőt. Legyen az harckocsi, esetleg lovaspóló- vagy autóverseny által ihletett, a négyszögletes órák szűk csoportját meg kell becsülni, mert ahogy a történelem is mutatja, nehéz belőlük újat és sikereset alkotni.

A cikk a Prémium Óra és Ékszer Magazin 108. számában jelent meg.

[ape-gallery 2268]