A Rolex 1963-ban készített egy újdonságot, egy kronográfórát. Nem lett volna ez különösebben nagy dolog, de ma már tudjuk, az egyszerűen csak Rolex Daytona néven ismertté vált óra legendává lett.
A hely…
A Rolex Daytona napjaink legáhitottabb kronográfja, egy valódi ikon rangjára emelkedett. A jól hangzó Daytona szó már azelőtt is ismert volt, hogy a név összeforrt volna ezzel az emblematikus Rolex-kronográffal. Kevesen ismerték csak, de többségük bizonyosan a sebesség megszállottjai közül került ki. A floridai kisváros, pontosabban annak a strandja, Daytona Beach az a hely ugyanis, amelynek keményre szikkadó homokja a világ legjobb versenypályatalajának bizonyult évtizedeken keresztül. Az Atlanti-óceán hullámai különösen keményre tömörítik a homokot ezen a helyen, amely így egyfajta természetes versenypályát képez. A brutális erejű autókat vezető pilóták sebességi rekordok tucatjait futották ezen a furcsa fövenyen már 1902 óta.
Az első hivatalos rekordot (148 km/h) W. K. Vanderbilt állította fel 1904-ben. 1910-re sokat gyorsultak a gépek, Barney Oldfield állított fel ekkor új, 210 km/h-s világcsúcsot Lightning Benz autójával, utána pedig úgy nyilatkozott, hogy „Közel vagyunk ahhoz a sebességhatárhoz, amit az emberiség valaha elérhet.”, de persze nem lett igaza. Egy 12 hengeres Packardot vezetve született 1919-ben Ralph DePalma 240 km/h-s rekordja, ami aztán tíz évig maradt megdönthetetlen. Két brit férfi párharcának korszaka következett ezután, Malcolm Campbell és Henry Segrave hosszú, hősies háborúja. Hogy nem túlzás a hősies jelző, bizonyíthatja, hogy eredményeikért később mindkettejüket lovaggá ütötte V. György király. Csatáik már a 20-as években elkezdődtek még Angliában, Brooklandban az 1907-ben épített, világelső versenycélú oválpályán. Ahogy évről évre egyre erősebb gépeikkel lassan kinőtték a brooklandi teknőt, lassan a tengerparti homoksávok felé fordultak. Eleinte Pendine Sands és Southport homokján versenyeztek, de titokban Daytonába készülve már mindketten építették új gépeiket. Miközben egyre áramvonalasabb járműveik kezdtek hasonlítani a repülőkre, sebességük meg is haladta a korabeliekét. Az első meghívásos versenyt 1927-ben Segrave nyerte a Sunbeam Mystery S. gépével elért 328 km/h sebességgel. Ez volt egyben az első olyan verseny is, amelyen a nemzetközi szabályoknak megfelelően mindkét irányból lefutották a távot, s a két futam átlagsebességét vették figyelembe. A következő évben Campbell a maga építette Bluebird géppel vágott vissza (Campbell mindegyik versenyautóját Bluebirdnek nevezte el) elérve a 333 km/h sebességet. Segrave Golden Arrow gépében ülve aztán már csak egyszer előzte meg Campbellt, mert nem sokkal később halálos kimenetelű balesetet szenvedett. Rekordkísérlet közben persze, de nem szárazföldön, hanem vízen. Sir Malcolm Campbell aztán megépítette minden idők legerősebb Bluebird gépét, s itt, Daytona keskeny, kemény homokú parti sávján mutatta be a csodaszámba menő, gyönyörű szörnyeteget.
Az 1935-ös Bluebird, amellyel Campbell felállította Daytona Beach máig érvényes helyi rekordját a 445 km/h-t (276 mp/h). Világrekord is volt ez akkor, de csak igen rövid ideig, minthogy Sir Campbell alig néhány hónappal később már a 300 mérföld/órás (531 km/h) sebességet is átlépte a Bluebirddel. Ez azonban már a kiszáradt Bonevill-tó sótükrén történt, tehát témánk szempontjából nem volna túl érdekes, ha nem tudnánk, hogy Sir Campbell már a ’30-as évek eleje óta egy Rolex Oystert viselt a csuklóján. A kor normái szerint és a megfelelő minőséget keresve Sir Campbell maga választotta óráját, és ezzel akaratlanul is létrehozta az első köteléket a Rolex és Daytona versenypályái között.
Mercedes Glietzet nevezhetjük a Rolex első „nagykövetének”, aki 1927-ben egy Rolex órával a nyakában úszta át 1927-ben a La Manche-t. Sir Campbellt tehát itt a második helyre szorul, de a cég számára ő sokkal fontosabb személyiséggé vált. Általa évekig szerepelhetett a címlapokon a márka, majd a róla elnevezett Malcolm Campbell Rolex-modellt is az ő képeivel hirdette a cég.
A rekorddöntögetések tengerparti hőskora után is kifinomult gépekkel futották itt a versenyeket, de már nem a rekordidők, hanem egymás ellen küzdöttek a pilóták. A sebesség csúcsait Utahban hajszolták tovább, de Daytona mégis megmaradt az autóversenyzés szent központjának. Egy, az óceán partját is magába foglaló oválpályán folyt már 1936-tól a „stock car racing” sorozat, az eredetileg kereskedelmi céllal készült, legfeljebb átalakított gyári autók versenye. Ebből nőtt ki 1948-ra a NASCAR (National Association for Stock Car Racing).
Daytona óceánpartja már fogalommá vált, mire az igazi templom, a Daytona International Speedway 1959-re elkészült. A világ első nagy sebességű versenypályája a ma létező kevés ilyenek egyikeként az amerikai autósportot és a versenyszellemet testesíti meg azóta is. A modern időknek ez az amfiteátruma ad helyet a világ egyik – de Amerika legismertebb és legmagasabb presztízsű – autóversenyének, a Daytona 500-nak.
Az 500 mérföldes távú verseny egész Amerikát lázba hozza, de másutt is bárkinek elakad a szava, ha a négy kilométeres, 31 fokos dőlésszögű kanyarokkal épített betonteknőben zajló őrületes versenyekbe belepillant. Az 500 mérföldes verseny nagy kihívás, de az európai Le Mans 24 órás versenyének megfelelő amerikai Rolex 24 at Daytona egynapos küzdelme talán még ennél is nagyobb erőpróba. Mondhatni félelmetes!
