Ennyi elég is volt Jonesnak, hogy lassan álmokat szőjön egy saját tulajdonú svájci üzemről, ahonnan az olcsón gyártott órákat majd az USA-ba szállíthatja vissza. Miért ne lehetne új, jobb gépekkel minőségi  órákat gyártani az amerikai piacra? Elképzelése nem hagyta nyugodni, és két bátor üzleti partnert találva hamarosan létre is hozta kereskedelmi vállalkozását New Yorkban. Ez a cég a majdan Svájcban gyártott szerkezetek tokozását és az amerikai piacra kerülését volt hivatott intézni. Szép nevet is kapott: International Watch Company. A cég papíron tehát már létezett, de a többi álom volt még csupán, amikor Jones és órásképzettségű barátja, Louis Kidder hajóra szálltak. Az elképzelések és ötletek mellett szerencsére szerszámgépek egész sora is helyet kapott a fedélzeten. Jones zsebében ott lapultak a gyártandó óraszerkezetek kész tervei, a becsomagolt gépsor pedig csak helyet keresett magának, hogy a termelés végre el is kezdődhessen.

Svájc nyugati részén, ahová Jones az új üzemét szánta, hűvös meglepetés fogadta. A helyi óraipar gyárak helyett szétszórva, a helyi lakosok otthonaiban működött. Ez homlokegyenest más volt, mint amit ő elképzelt. Az általa kigondolt magas, egyenletes minőségű gyártást csak egy jól szervezett, központosított üzemben tudta elképzelni, ennek létrehozására azonban esély sem volt Svájc e térségében. A kaland itt csaknem véget is ért, de Jones nyugat-svájci útján találkozott egy schaffhauseni iparossal, aki érdekes ajánlatot tett neki. Heinrich Moser nem barátságból, hanem szigorúan üzleti érdekből ajánlotta fel egy meglévő ipari épületét Jonesnak, aki addig sosem hallott a Rajna-parti kisvárosról, Schaffhausenről. Akár azonnal kezdhetné a termelést, ha elfogadja az ajánlatot, de Jones előbb látni akarta a helyszínt. Még 1868-ban ellátogatott Schaffhausenbe és alig hitte, de Moser az üzem energiaellátását is készen kínálta. Mivel ebben az időben az elektromosság ipari felhasználása még gyerekcipőben járt, Moser a Rajna vízi energiáját vezette be a folyóparti üzembe. A hosszú tengelyeken és szíjhajtásokon keresztül az épületen belül is meghajthatók voltak a gépek.

Jones döntött, és ha nem is az ország nyugati, hanem az északi részén, de végre meg volt a saját óragyártó üzeme. Az álom megvalósult, a gyár megkezdte a termelést. Jones elvárásai szerint már az első pillanattól igen magas minőségű, szigorúan ellenőrzött szerkezetek kerültek ki a műhelyekből. A schaffhauseni óragyártás végre megindult, s az üzem hamarosan már a világhírnév felé kacsingatott.

Az üzem a cégalapítóról elnevezett első óraszerkezete, az ígéretes „Jones caliber” sem volt képes azonban beváltani a várva várt amerikai sikert. Az USA kormánya ugyanis már 1864-től 25% háborús adót vetett ki, ami sújtotta a Svájcból importált óraszerkezeteket is, így az olcsó svájci munkaerőből fakadó árelőny semmissé lett. Jones csalódottan tért vissza Bostonba, és Schaffhausen „amerikai óragyára” svájci tulajdonba került. A legfontosabb dolog azonban, amit Jones maga után hagyott, nem a gyár volt, hanem a lendületes, amerikai újító szellem és az egyre tökéletesebb technikai megoldások keresésére való törekvés volt. A kezdet nehézségeinek elmúltával a Jones szellemiségét őrző üzem lassan a világ legelismertebb zsebóragyártójává lett. A robosztus és tartós IWC zsebórák korszaka még javában tartott, amikor az 1900-as évek elején megjelentek az első karórák. A csata – Hogyan is viseljük az órát? – sokáig tartott, míg a 30-as, 40-es évekre a karóra győzedelmeskedett. Az IWC korai karórái igazi különlegességek, egyik-másik igazi óratörténelmet formáló darab. Az évtizedek során mérföldkőnek számító óramodellek születtek, emlékezetes, felejthetetlen darabok, melyek közül néhányat most, a cégalapítás 140. évfordulójának emléket állítandó, az IWC újra elérhetővé tesz. Hat darab óra, hat olyan klasszikus, amely megdobogtatja az órákat szerető ember szívét. Nem másolatok ezek, az IWC ilyet sosem csinálna, inkább régi barátok, melyek újra köztünk lehetnek. Egyik-másikban ultramodern automata szerkezet dolgozik, de a legfontosabb modellekbe, a történelmi pontosság kedvéért, egy korhű zsebóraszerkezet került. Ez a caliber 98, amely a leghosszabb ideig gyártásban volt IWC-szerkezet, és amely az egykori „Jones caliber” számos elemét ma is tartalmazza.

A hatféle óra mondhatni a hat „Best of IWC”-modell. A ma is létező hat gyártmánycsalád kvintesszenciája mindegyik, amely hordozza az archetípus jellegzetességeit, hordozza a jonesi örökség értékét. A 140 évre emlékezve az órák platinaváltozatai 140 példányban készülnek csupán. E darabok világos számlapot kaptak, míg a mennyiségben nem korlátozott gyártású acélmodellek feketét.

A „Pilot’s Hand Wound”

Az első, 1936-os IWC pilótaóra jellegzetességeit hordozza ez a reinkarnáció. A korabeli műszerfalakat idéző fekete számlap és az erőteljes, világító festésű mutatók szolgáltak mintául az óra tervezésekor. Az óra érzékeny gátszerkezete antimagnetikus anyagból készült egykor, s készül ma is. Jellegzetes a számlap körül forgatható külső gyűrű, rajta a háromszög alakú világító jellel, amely a pilóta hozzávetőleges kalkulációiban segíthet. Minden IWC pilótaóra ősanyjának mai interpretációja 44 milliméteres átmérőjű, igazán impozáns tokba került. Benne, mint egykor, kézi felhúzású szerkezet dolgozik. Na nem az egykori caliber 83-as, hanem a zsebóragyökerű 98300-as. A 30-as évek óta ismert 98xxxx szerkezetek alapja egy remek precíziós mechanika, amely a maga nagy átmérőjű, csavaros billegőjével és Breguet hajszálrugójával a klasszikus IWC-iskola egyik legszebb darabja. A 98300-as verzió a Jones órák stílusa szerint készült, háromnegyed hidas felépítésű. A finomszabályozást szolgáló meghosszabbított szabályzókulcs is régi, jellegzetesen amerikai megoldás. A számlapot, ahogyan egy korszerű órához illik, tükrözésmentes zafírüveg védi, s a szerkezetet is megcsodálhatjuk, minthogy a hátlapon is zafírüveget találunk.

A „Portuguese Hand-Wound”

Az 1939-es keletkezésű Portuguese óra az óradizájn csúcsteljesítménye. Legendásan egyszerű, mégis tökéletes stílusa iskolateremtőnek bizonyult az idők során. Érdekes adalék, hogy annak idején ez volt az első nagyméretű karóra, s mint ilyen, sokáig nem is volt túl népszerű, a divat azonban, mintegy hetven év késéssel, utolérte. Ez az óra döntötte le elsőnek a zsebóraszerkezetek karórába építésének egykori tabuját. Tette ezt olyan sikeresen, hogy az IWC alapkollekciójának ma is legjellegzetesebb képviselője a Poruguese-óracsalád. Annak, aki nem ismerné a sztorit, csak annyi, hogy két portugál üzletember megrendelésére készültek az első efféle órák a 30-as évek végén. Ők a kor tengerészeti zsebóráinak a precizitását nyújtó karórára vágytak, s az IWC-nél úgy találták, hogy meglévő precíziós zsebóraszerkezetük beépítése a legjobb megoldás. Igazuk volt!

A számlap arab számai a körbefutó percbeosztással, valamint a nagyon egyszerű, de egyszerűségében szép mutatóformák ma is nemes, arisztokratikus megjelenést adnak az órának. Az örökzöld klasszikus óra elölnézete szinte csak a hatalmas számlapból áll, a Portuguese órák rámája alig látszik az üveg körül. Az óra szerkezete a 98295-ös, ami szinte csak a díszítésében különbözik a pilótaóráétól.

Az „Ingenieur Automatic”

1955-ben jelent meg az IWC azzal az órával, amellyel a kor hőseinek, a háború utáni ipart építő mérnököknek tisztelgett. Ez volt az Ingenieur. Egy, a tulajdonságai alapján valóban ipari körülmények közt is használható karóra, ami azért, nem mellesleg, bár nagyon férfias, de szép is. Mágneses terekkel szemben extra védelmet kapott, természetesen kellő mértékig vízálló is, azonban mégsem sportóra. Inkább egy nagyon erős, ellenálló időmérő szerszám, egy precíz munkatárs. Ezzel a kifinomult technikájú órával – amely automata szerkezettel készült mindig is – vezette be az IWC a vásárlóit a modern órák korába. Eleinte a 8531-es, majd később a 8541-es szerkezettel szerelték az Ingenieuröket, mindkettő a kor egyik legjobbjának számított. A gyár életében hasonlóan korszakos jelentőségű a mai, a korabelieket idéző stílusú, ám sokkal korszerűbb 80 110-es IWC-óramű. Ez a szerkezet már 2005-ben bemutatkozott, és éppen az akkori „új” Ingenieur órákban. Nem éppen lapos, de nagyon masszív, erőteljes felépítésű, amolyan igazi IWC. A 42,5 milliméteres óra számlapja és mutatói is az előd határozott stílusában készültek. A mintájául szolgáló régi daraboknak is emléket állít ez az óra, de nemcsak látványában, hiszen a tokon belül, mint egykor, most is egy belső lágyvas burok védi a mágnességtől a manufaktúra-szerkezetet. Zafírüvegével és 120 méteres vízállóságával az Ingenieur egy igazán komoly, tartós, profi „terepjáró”.

Az „Aquatimer Automatic”

Amikor 1967-ben az első IWC Aquatimer óra vízbe merült, még csak kevesen ismerték a tenger alatti világ szépségeit. Olyan úttörők fedezték fel akkoriban ezt az elveszett világot nekünk, mint Jacques-Yves Cousteau vagy Hans Hass. A merülések körülményei különleges képességű órákat kívántak meg. A legnagyobbak közt az IWC is válaszolt a kihívásra, és ez a válasz volt az Aquatimer. Cousteau és Hass volt az első két ember, aki az Aquatimer órával merülhetett, de az azóta kultusztárggyá vált óra napjaink műkedvelő búvárainak kezén is jól szolgál. Miután ténylegesen víz alatti használatra készült, a forgatható belső búvárgyűrű a mai, 44 milliméteres példánynak is elengedhetetlen része. A csavarosan rögzített korona mellett a gyűrűt kezelő másodikat nem kell, nem is lehet becsavarozni. Ezt az IWC által szabadalmaztatott öntömítő rendszer védi a víz behatolása ellen. A számlap grafikája kísértetiesen hasonlít a negyven évvel ezelőttire, de a méretnövekedésnek köszönhetően talán még tisztábban leolvasható. Ahogyan 1967-ben, amikor a korabeli Ingenieur és az Aquatimer órák is ugyanazt a 8541-es szerkezetet kapták, most is egyforma mechanika dolgozik bennük. Az óra szerkezete tehát az Ingenieurhöz hasonlóan a 80111-es kaliber, amely azért érdemel még néhány szót. Amellett, hogy az IWC zseniális egykori fejlesztőmérnökének nevét viselő úgynevezett Pellaton-rendszerű ütésálló automatika húzza a szerkezetet, van sok más érdekessége is. Remek például az ötlet, hogy a felhúzó rotor tengelye legyen rugós felfüggesztésű, így az ütésállóság sokat javult. A műszaki részletek mellett még egy dolog, ami szerencsére ugyancsak korszerűbb, mint régen, ez a zafírüvegből készült hátlap, és a 80111-es látványa ezt meg is érdemli!

A „Da Vinci Automatic”

1969-et írtak, amikor az IWC valami egészen elképesztő avantgarde órát készített. Végletesen megosztotta az ítészeket a Da Vinci óra dizájnja és szerkezete egyaránt. Ez volt az első IWC, amely a reneszánsz géniusz nevét hordozta és ez volt az első, amely a Beta 21-es kvarcvezérlésű szerkezetet megkapta. Egy igazi különlegességet, amely 1967-ben (!) 16 svájci gyártó összefogásával született. 1970-ben már 15 cég óráiban köszönt vissza a Beta 21. A kvarcvezérlésű, rezgővillás szerkezetet kifejlesztői közül legnagyobb számban talán az Omega alkalmazta, de még a Patek Philippe korabeli óráiban is megtalálhatjuk. Később aztán a sokkal olcsóbban gyártható léptetőmotoros kvarcórák zajos diadallal hódították meg a korábban még csúcstechnikának számító kvarcórapiacot. Így aztán az IWC-nél úgy döntöttek, hogy hátat fordítanak az újfajta, „lélektelen” kvarcóráknak, és továbbra is a hagyományos óragyártás terén óhajtanak nagyot alkotni. Ennek szellemében készült el az 1985-ben útjára bocsátott, megújult Da Vinci, amely automata felhúzású, öröknaptáras stopperszerkezetével a mechanikus órák mai reneszánszának első hírnöke lett. Az 1985-ös óra szakított a korábbi formával. A szögletek és élek, a jellegzetesen megnyújtott számjelek helyett lágyabb, kerek formát kapott lengő szíjtartó fülekkel. A mai darabbal azonban bátran visszanyúlt a cég az eredetihez, és ez a forma bizony telitalálat. Miközben tudjuk, hogy a hatvanas évekből származik, egyáltalán nem érezhető afféle retróórának. Nagyon is modern! Hihetetlen, ahogy a hatalmas, szinte fényűző eleganciájú óra elterpeszkedik a karon, de – lévén a tok kellemesen ívelt – mégis kényelmes viselet. Az IWC (szerencsére) már régen szakított a kvarctechnológiával, így aztán együtt örülhetünk, hogy az új Da Vinci is megkaphatta a fentebb már méltatott 80111-es szerkezetet.

A „Portofino Hand-Wound”

Talán a valaha volt legelegánsabb IWC óra a kis mennyiségben, de 1984-től egészen a kilencvenes évek végéig gyártott grandiózus Ref. 5251-es karóra. A 46 milliméteres gyönyörűség sosem volt közönséges órának tekinthető. Mindössze 6 milliméteres vastagság járult ehhez az átmérőhöz, ami egészen lenyűgöző karaktert adott neki. 1987-ben aztán megjelent a Portofino mint önálló óracsalád, amely vonalaiban ma is mutat rokonságot az 5251-essel, de másban nem. Az 5251-es szuperlapos kézi felhúzású 9521-es szerkezete is persze, hogy a zsebórakorszakból származott. Decens zománc számlapján az idő kijelzése mellett csak egy holdfáziskijelzés kapott helyet. Leheletfinom Breguet-stílusú mutatói csak tovább tökéletesítik megjelenését, melyben most végre újra gyönyörködhetünk. Az új Portofino visszahozza a nagy előd pompás eleganciáját. Az egykori konstrukció Lepine-rendszerű szerkezete okozta, hogy a kismásodperc és a holdfázis korongja a 3–6 óra vonalán helyezkedtek el egymás mellett. A mai Savonette-szerkezetű darabbal már orvosolták ezt a bájos „hibát”, a másodpercmutató a helyére került, ahogy kell, a 6-os fölé, így a holdfázis is a szépen 12-es alá kerülhetett. Ezzel az órával a legnemesebb Portofino támadt fel és szépsége ma is hat. Most is 46 milliméteres, most is lapos és most is ugyanazt a fennköltséget árasztja, mint egykor. Ebben is a 98000-ás klasszikus szerkezet rejlik, azaz nem is rejlik, hiszen a tok zafír hátlapja a szerkezet látványából semmit sem hagy rejtve.

Az IWC új, nosztalgikus kollekciója egyszerre emlék, valamiféle tisztelgés a múlt előtt, és egyszerre jelkép, amely megmutatja, hogy a valódi értékek itt vannak, értük olykor tényleg csak le kell hajolni.

Orosz Gábor